Milyen régen volt! Milyen messze már, mikor megfogadtam, hogy nem írok többé közéleti blog bejegyzést!
Akkor azt gondoltam felesleges, mert lényegében nem változtathatok semmin, csak blamálom magam.
És most mégis megteszem :(
Szállj messze, szállj magasra,
Szél könnyű szárnyán szállj,
Kárpátok gyűrűjéből,
Szállj fel szabad madár!
Az egész rock-opera beégett a szánandóan naiv kis agyamba. A dallama ott lüktet a szívemben – valójában a szívem erre a dallamra hangolódott, ennek ritmusára vert, még ha öntudatlan is.
De soha nem gondoltam, hogy ez igazában rólam, csak rólam egyedül szól. Hittem, és reméltem, hogy ez nekünk, nekem és drága nemzetemnek íródott.
Nehéz, nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy nincs hazám. Kínlódtam, gyötrődtem, mikor már nem menekülhettem a gondolat elől, hogy itt nincs jövőm.
Hová lehetnék – hajtogattam –, ha már a Tiszán sem hajózhatok úgy, hogy a gyűlölet, az elutasítás ne venne körül. Hol lehetek még egyszer otthon, ha a Dunán sem evezhetek hazafelé.
Igen, most újra írnom kell, mert már nincs mást tennem, csak elsírnom a bánatom. De már nem is én sírok, drága Szilágyi úr, a telefon sír!
Ma ott tartunk, hogy a Jobbikért kellene síkra szállnom. A Jobbikért? Nekem? Hogyan is tehetném? Hogyan emelhetnék szót egy csoportosulásért, ami szöges ellentéte mindennek, amiben hiszek? És ugyanakkor hogyan tűrhetném, hogy nem ésszel győzi meg, de erővel nyomja el azt a megválasztott hatalom?
Nem, nincs tovább! Nem tagadhatok meg mindent, nem adhatom fel magam, nem lehetek az aki nem vagyok!
Ma talán még itt vagyok. Ma még itt adózok. De Magyar már nem vagyok! Menekült lettem saját hazámban, szabad madár a Kárpátok között.
Ma megtagadtam a származásom, a történelmem, hogy ember maradhassak. Ember, a birkák között.
Sírva mondom el gyászos történetem, sírva alszom el, mert én vagyok a szabad madár, aki felszáll a Kárpátok gyűrűjéből. Szabad madár, aki felszáll, de vissza már nem néz, mert a szíve itt maradt ugyan, de a szárnya messze vitte innét, ahol egy nemzet temetkezik.
