Most érünk a határra. Innét már látszik a kerítés. Ha azon átjutunk, elkezdődhet az új életem. Valamitől mégis összeszorul a szívem. Mintha az a drótháló elvágná a jövőmet a vágyaimtól.
Otthon minden olyan ismerős volt. Elsétáltam a boltba, és tudtam melyik tészta a kedvencem. Ezután minden étel idegen ízt hagy majd maga után. A legtöbbnek talán a nevét se tudom majd.
Mesélték, hogy arrafelé a nap is más. Rosszkor kel – rosszkor fekszik, furcsa szögben süt, ha süt egyáltalán.
Persze sokáig halogattam az indulást. Azt hittük, rosszabb kell legyen, mielőtt jobb lesz. Azt mondták, ha keményen dolgozunk, akkor elindul majd a változás.
Aztán valahogy mindig csak rosszabb lett. Az emberek elkezdték gyűlölni egymást. Senki nem hitte el, hogy a másik gondolhatja különbözőképpen, és emiatt még elférhetünk egymás mellett. És mindig volt ellenség, mindig volt ki ellen összefogni.
Talán akkor kellett volna indulnom, mikor megjelentek a kéregetők. Vánszorogtak az utcákon a hátukra kötözött cókmókjukkal, és reménytelenséggel házaltak pár szutykos pénzdarabért. Nem tudtam rászánni magam.
Eljöhettem volna akkor is, mikor a hívők törvénye lett a Törvény. Egyre csak súlyosbodtak a büntetések, és egyre inkább csak a hitetleneket sújtották. De annyian behúzták a nyakukat és lapítottak, hogy azt gondoltam, talán át tudjuk így vészelni.
Aztán kezdtek bezárni az iskolák. Amelyik megmaradt, abból eltűnt a vélemény. A történelmet valami központi akárki írta meg, ahogy a kötelező véleményt is. A vallás pedig álcahálóként kezdte takarni a szabad szellem elnyomását.
Addigra már tömegek szedelődzködtek fel, vágtak neki az útnak, de én maradtam. Volt munkám, lakásom, nem éheztem, és ez több volt, mint amit annyian mások elmondhattak magukról.
Amikor apámat nem tudtuk elvinni az orvoshoz, azt nehéz volt megemészteni. Persze az orvosok nyelveket beszéltek, és sokszoros pénzt kaphattak egy olyan helyen, ahol nem kellett félteniük magutak, a családjukat – valahol érthető, hogy elmentek.
És az ellenségeink egyre csak szaporodtak. Nyugaton voltak azok, akik megfertőzték a mi tiszta szellemiségünket, magasztos nemzeti öntudatunkat fenyegetésnek élték meg, és beolvasztottak volna minket valamifajta globális impériumba. Keleten pedig azok voltak, akik a vallásunkra acsarkodtak, akik a kultúránk ellen fenekedtek. De nekünk volt vezérünk! Szent háborút hirdettünk minden gaz ellen, aki ránk mert támadni. Akkor már nem voltam hazafi, akkor már csak az éhező gyerekektől rettegtem. Féltem apának vágyni magam, nehogy az én még meg sem fogant porontyaim is maguk közé akarják.
Egyszer aztán eltűntek a kéregetők. Elvitték őket, kikergették a városból, vagy éhen haltak – talán mindegy is. Lehet a cókmókjukat eltüzelték, hogy az utcák ne mutassanak rosszul a CNN-en. Akkor elindultam. Nem vártam meg a puskaropogást és a bombázásokat.
Én szerencsés vagyok. A szüleim taníttattak. Értek valamelyest a számítógépekhez és beszélek egy-két nyelvet, ha nem is túl magas fokon. Engem talán akarnak majd az angolok, vagy a németek. Esetleg a hollandok.
Hogy a többiekkel mi lesz, nem tudom. Nélkülözés és kitaszítottság vár rájuk, de már nincs erőm sajnálni őket. Birkának születtek, birkaként akarnak meghalni, természetes, hogy megnyírják őket.
Egy kisebb légörvény taszajt egyet a repülőgépen, ahogy nyugatnak fordulunk. Amíg tehetem visszanézek Magyarországra. Idegesen dobolok a karfán. Tudom, el kellett menekülnöm. Tudom, mert én már nem tudok feloldódni a hősi múltban, nem tudok jóllakni a tudattal, hogy a kannibálok nem erőszakolják meg a focistáinkat, és nem tudom arra alapozni az öregségemet, hogy az asszonyok majd unokákkal szülik tele az ingyenkonyhát.
Valamitől mégis összeszorul a szívem. Az a drótháló elvágta a jövőmet a vágyaimtól. Én már soha nem leszek otthon, én már soha nem mehetek haza. Én már sehol nem leszek én, csak az a migráns.
